2010. szept. 20.

Erdőháti Melinda - Horváth Roland kiálításának megnyitószövege

Entre chien et loup. A franciák ezt a kifejezést használják a félhomályra, amikor sejtelmesek a fények, összemosódnak a körvonalak, és nehéz eldönteni, hogy amit látunk, az kutya-e vagy farkas. Ez volt az első, ami eszembe jutott, amikor Roland legújabb alkotásait megláttam.
Sokat írtak már Roland korábbi képeiről, megszemélyesített csendéletmotívumairól, álomszerű, szimbolista háttereiről, a tárgyak átlényegüléséről, színes szürkéiről.
Ismerve eddigi munkáit, talán szokatlan tűnhet a merész színválasztás: erőteljes kobalt, türkiz, rózsaszín és lila felelget egymásnak, újszerű dinamikát adva a képekhez. Hogy túlzó-e ez a színesség? Nem gondolom. Jó elmerülni benne, lüktet, él, hömpölyög.
A tőle megszokott érzékenységgel ábrázolt új képein kitágul a tér, már nem benn, hanem kinn vagyunk, ahol a puhán ölelő alkonyi tájban megelevenedő erőteljes motívumok lágyan, szinte alig észrevehetően ringanak. Ring a hajó, mozog a víz, mégis valahogy stabilnak tűnik minden. A mérleg nyelve inog: elvágyódás-stabilitás, szemlélődés-cselekvés.
A festő a nézővel együtt szemlélővé válik, eltávolodik, az ecsetjével már nem csak egy szegletet, hanem tág teret fog közre. Ebben a térben elevenednek meg a motívumok, hajók, házak, egy-két tárgy, ember alig. Egy nőalak, kicsit megközelíthetetlen, hideg, bölcs öreg (talán Diogenész? Vagy a Mikulás?) hódoló szolga, páncélja mögé rejtőző lovag.
Álomszerűek, de léteznek, valahol az immateriális, örök és változatlan lényegek között, ahol minden földi dolog csupán csak ezeknek a képmása.
Platón.
Diákkoromban a filozófia tanárom kisebb nagyobb sikerrel próbálta megismertetni velünk Platón elméleteit, aki a formákat, mint a tudás tárgyait azért „különítette el” az érzékelés tárgyaitól, mert ez utóbbiak állandó változásban vannak, s ezért megismerhetetlenek.
Ha nézünk, akkor tudjuk, vagy csak érzékeljük?
Mennyire kell közel menni valamihez, vagy valakihez, hogy érzékeltessük a jelenlétét?
Roland folyamatosan mozog, közel jön, szinte belelép a tárgy „aurájába”, aztán mintha megijedne ettől a közelségtől, a következő képen már tartja a távolságot. Csak bátran Roland!
Azt is mondta az egyik képről: van benne valami Kelet. Gondolkoztam mit is jelent ez: önreflexiót, most jön a meditálás, vagy mi? Kelet a tudás kapuja! Keletről jön a fény!Innen indulunk?! Miért Keletről Nyugatra? Miért nem fordítva? Vagy ez egyértelmű?
Még gondolkodom rajta, túl friss az élmény. Végezetül, mert nem szeretném túl hosszúra nyújtani a mondanivalómat, beszéljenek helyettem a képek, szeretném felolvasni Roland egyik versét, aki megtisztelt azzal, hogy elolvashattam őket.

Ez különösen tetszik:
Nem a testem, és az évek oly öregek,
Hanem a nyomorult ego.

S most levetném,
Nyitnám lakatját, zárját, Jármát.

És kelnék ki, hagynám el a zárkát,
De nem mondta meg senki;
Sem óvodában,
Sem iskolában,
Egyetem is ekképpen.

Nem volt sehol sem tanítható,
Hogy zárja hogy is nyitható.

Ezennel megnyitom a kiállítást.

Köszönöm.
Budapest, 2010. szeptember 9.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése