2010. ápr. 6.

Fenyvesi Áron - Szabó Ákos kiállításának megnyitószövege 2010.03.26.


Szabó Ákos kiállításának az egyik legkülönösebb vonása számomra legalábbis az, hogy az az érzésünk támadhat, hogy tulajdonképpen egyszerre több kiállítást is nézünk. Ez az elsőre kicsit légbőlkapottnak tűnő kijelentés némi magyarázatra szorul a továbbiakban. És talán az sem árt, ha közben elővesszük röntgen szemeinket. Ugyanis jelen esetben fontosnak gondolom azt, hogy beszéljek arról, ami nem feltétlenül látszik a falakon levő képek homlokzatának takarásától. A látásunk evidenciáin túl a befogadás és a képekhez való közelebb kerülés végett úgy érzem fontos mediálni a festmények láthatatlan rétegeit és rétegeltségét.


Amikor több kiállításról beszélek, azt kifejezetten nem azért teszem, mert a kiállított munkák nem függenének össze, vagy összeegyeztethetetlenek lennének a stílusjegyeik és tematikáik. Éppen ellenkezőleg minden festmény magán hordozza, ama nagyon is finom Szabó Ákos-i kéz nyomait. Az más dolog, hogy a művek szerteágazóak, még akkor is, ha a most minket körbevevő rendszerben két-három képekből álló összefűződő halmazokat képezhetünk témákból, színekből és szereplőkből. Szabó Ákos mégis értelemszerűen csakis ugyanazzal a két kézzel dolgozik, legyen szó akár az eszpresszó-feliratos pop Szabó Ákosról, vagy a figurákat átkenő absztrakt-esxpresszív Szabó Ákosról, vagy a billentyűs hangszerek képeibe szerelmes figuratív Szabó Ákosról. És a művésznek ugyanaz a két szeme vonzódik az olajos zöld, barna és kék árnyalatokhoz, amik szintén valahogy összefűződnek a munkákon keresztül, legyen szó furcsa elemekké olvadó tájképekről, figurákról, vagy az álomszerű jelenetben a legelő tapírt egy krikettütővel agyoncsapni igyekvő könyvelőről.

A hozzám hasonlóan kondícionált értelmező zavara, nyilvánvalóan csakis abból származtatható, hogy a kiállításon önálló, vagyis alapvetően önmagukban álló festményeket látunk. Mégpedig tesszük mindezt a képzőművészeti sorozatok korában, abban az időszakban, amikor kiállítások képein kérlelhetetlen meta-narratívákat keresünk és több nézőpontból pedzegetett formai, vagy netán tematikai problémahalmazokat. Ilyenkor különleges egy önálló képekből álló kiállítást végignézni, ami ledobja magáról a halmaz-centrikus értelmezés asszociációit és amikor ennek mégis nekifutnánk, az ugrásaink alatt igencsak ingadozik a léc.

Pedig mi is olyan nehéz voltaképpen? Egy mondatba összesűrítve talán az, hogy követni próbáljuk vagy tudjuk a művészt, akinek kötelessége kételkedni. Ugyanis egy olyan művésszel van dolgunk, aki ügyel arra, hogy vásznain keresztül milyen egzisztenciát segít éppen a világra. Egy olyan kutató-művésszel, aki folyton szkeptikus vizuális méréseinek eredményeit illetően. Egy olyan művésszel, aki kiállítását a vízmérték ingadozó és stabilitást kereső buborékjáról nevezte el. És aki festményei létrehozása közben a vásznakon kibontakozó történéseket veszi alapul, és ezekből építkezik hagyva hogy azok prekoncepciókat írjanak felül. Szabó Ákos alkotófolyamatát befolyásolják az általa létrehozott képi rétegek mezői, és kompozícionális elemeinek kapcsolatai, amiknek önkéntelenül létrejövő kötései sokszor egész képek már létező elemeit írják újra és újra felül. És Szabó Ákos ezért fest újra képeket, és ezért fest rá már létező képekre, és ezért kezdi újra folyamatosan és kételkedve az egész folyamatot, és ezért semmisít meg sok esetben képeket.
És a legtöbbször rendkívül megkapó figuralitású képei mellett ezért foglalkozik vagányan bevállalt expresszív és absztrakt rétegekkel, amik felülírják a mágikus realitással létrehozott festményeit. Holott lehet hogy ezek a jelenlegi magyar kánon szerint nem is annyira feltétlenül „szexik” – már hogy ezzel a furcsa műszóval is éljek. És Szabó Ákos figuráinak háttere is mindig egy furcsán összemosódó, vagy méginkább egy kollázsolt absztrakt térszeletet képez, ami valami furcsa kívülállással és lebegéssel, még inkább talán valami mágiával tölti meg a képeit. Ennek talán a legplasztikusabb példája a tereminező figura, aki a hangszer valós mágneses és elektrosztatikus - csak éppen a mi szemünk számára pszeudo -terébe nyúl bele, és tölti be azt, a fantommozdulatok generálta hangokkal. Talán egy kis poétikus elragadtatással Szabó Ákos is valahogy ilyen kiszámíthatatlan elemeket generáló mozgásokat végez saját képein. És ha a képek alá tudnánk nézni, akkor megsejthetnénk a művész kételkedésének és vívódásainak rétegeit, és azt hogy hány kép megfestése árán is álltak elénk a most látható kompozíciók.
De a festmények most már bizonyosan önálló működésbe kezdenek és leválnak az alkotóról, és így már mi is önálló és aktív befogadóként kapcsolódhatunk be a történetükbe.
Fenyvesi Áron

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése